Kehely

Hatkaréjos talpát homorúan fölívelő talplemez övezi, melyet rovátkák sűrű sora választ el a fölötte lévő, virágos-indás díszítősávtól. A kúposan emelkedő, magas, sima talpkaréjok kiszélesedő kis talapzatban futnak össze, mely alatt az egykori levéldíszes pártázat töredékeiben maradt csak meg. Lapított gömb alakú nóduszán domborított, stilizált kettős levéldísz látható. (Ez a hornyolt díszítmény a korábbi kelyhek hólyagos díszű nóduszainak kései „leszármazottja.”) Küllői (rotuluszai) helyén váltakozva négy levél közé, illetve hatszirmú virágokba foglalt eperszemek, rajtuk egykori zománcozás nyomai fedezhetők föl.

A nóduszt hatoldalú, áttört, architektonikus szárgyűrűk fogják közre: alul és fent hat-hat önálló kis oszlop, melyek közeibe ablakocskák rajzát vésték. Az áttört, vésett díszű kuppakosáron körben feliratszalagok kígyóznak, mögöttük stilizált, hullámvonalas lángnyelvek sora. A kuppakosár pártázata is áttört: a leltárkönyv szerint fenyőgallyakat ábrázol tobozokkal – mai terminológia szerint inkább rózsaágas díszítménynek nevezzük ezt a két levélke közt stilizált rózsaszálat ábrázoló motívumot.

A kehely egyes elemeinek összeállításához kevéssé elterjedt ötvöstechnikai megoldást – csavarszár helyett csöves szárat és stiftet – alkalmaztak. Típusához, felépítéséhez és díszítményeihez azonban felső-magyarországi, erdélyi ötvösművek közt egyaránt több analógiára bukkanhatunk.

A feliratszalagokról összeolvasható latin szöveg egy középkori keresztény himnusz refrénje: „GLORIA, LAUS ET HONOR, TIBI SIT, REX CHRISTE REDEM/P/TOR: CUI PUERILE DECQ[US PROMPSIT HOSANNA PIUM].” A „Dicsőség és dicséret Tenéked” – himnuszt, a 818-ban meghalt orléans-i püspök, Theodulph szerzeményét a virágvasárnapi körmenet alkalmával éneklik a hívek Jézus jeruzsálemi bevonulásának emlékére. (Lásd Klaniczay Tibor: A magyar irodalom története. II: A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig. Budapest, 1964, 429.)

A kelyhet több, zömében 16. századi magyar ötvösmű – fedeles kupák, serlegek stb. – együttesével, azokhoz képest olcsóbb áron, 1000 koronáért vásárolta meg a múzeum 1915-ben. Az eladó, Egger Henrik (1836–1914) személye bizonyos kételyeket ébreszthetne a műtárgy eredetével kapcsolatban. A későbbiekben bemutatott, szintén tőle vásárolt „francia rokokó” kehelyről ugyanis kiderült, hogy nem eredeti, hanem 19. század végi historizáló készítmény.

A Bécsben és Budapesten is tevékenykedő testvérpár, Egger Henrik és Dávid ötvösként és régiségkereskedőként is jól ismerhették a történeti ötvösművek készítéstechnikáját. Ipolyi Arnold besztercebányai püspök például „Eggerrel készíttette el” a garamszentkereszti római katolikus plébániatemplom 15. század végi, sodronyzománcos, gótikus kelyhének másolatát, „feleleveníteni óhajtván a filigrán-zománczozás technikáját.” (Dr. Czobor Béla: Egyházi emlékek a történelmi kiállításon. In: Az ezredéves kiállítás eredménye. V. kötet. Szerk. Matlekovits Sándor. Budapest, 1898, 50.)

Egger Henrik az üzlettől visszavonulva műgyűjtésbe fogott. Az itt bemutatott latin feliratos kelyhet saját, mindössze félszáz darabból álló, de színvonalas (francia bútorokat, itáliai kisbronzokat, szőnyegeket stb. is fölvonultató) kollekciójából kölcsönözte az Iparművészeti Múzeum magyarországi kelyheket bemutató kiállítására. Az 1913-ban közszemlére tett ötvösmű két évvel később bekerült az időközben elhunyt Egger Henrik hagyatékából a Múzeum számára megvásárolt anyagba.

Pandur Ildikó