Kehely

Háromkaréjos, többszörösen tagolt szegélyű talpa kúposan emelkedik. Felületét - az aranyból készült, sima kuppa kivételével - dús, plasztikus, aranyozott ezüst, aszimmetrikus növényi és figurális díszítmény, valamint színes – néhol rácsszerű, máshol pikkelyes – zománcos mustra borítja. Visszatérő motívum a rocaille, a voluta, a kartus és a kagylóforma – baluszteres formájú szárának nódusza is aszimmetrikus kagylóalakokból áll. A kehelyre egyenként ráapplikált, különböző méretű, zománcos díszítmények: kagylók, levelek, búzakalász, virágok, lepkék, galambok. Az áttetsző (ún. transzlucid) zománcok zöldes, sárgás árnyalatát több helyen – így pl. a kuppakosár felső peremszegélyén - felbukkanó fehér és kék opak (átlátszatlan) színű zománcdíszek színesítik.

Az ötvöstechnikailag igen bonyolult, elsőrangúan kivitelezett kelyhet már a megvásárlása idején is a 18. század közepéről származó különleges emléknek tartották. A barokk és rokokó korszakát bemutató stílustörténeti kiállítás előkészületei során restaurátorok lebontották a talpát befedő vékony aranylemezt. (Nem szokványos, de a számtalan szerelt elem eltakarása miatt célszerű megoldás ez.) Ekkor derült ki, hogy technikai jellemzői alapján az ötvösmű az eddigi vélekedéshez képest több mint száz évvel később készült. A lemez ugyanis egy vaskos ezüstlemezt takart, melynek megbontásával előtűntek az applikált elemek csavaros rögzítései. Ez az összeállítási mód a 18. században egyáltalán nem lett volna szokásos eljárás. A kehelyszár belsejének aranyozása galván-technikának bizonyult, ez a technológiai megoldás ugyancsak kizárta a 19. század közepénél korábbi készítés lehetőségét.

A kelyhet francia rokokó ötvösműként vásárolta meg és leltározta be a múzeum 1915-ben. Az eladó a régiségkereskedéstől visszavonult, bécsi Egger Henrik (1836–1914) volt, aki korábban aranyműves bátyjával, Dáviddal (1832–1897) együtt ötvösként is dolgozott közös műhelyükben Budapesten. (Az Eggerekről lásd Kemenczei Ágota: Az Egger-műkereskedés és kapcsolata a Nemzeti Múzeummal a dualizmus korában. Folia Historica, 27. 2010–2011, 99–116.)

Ipolyi Arnold már 1874-ben a magyar és erdélyi zománcról szóló előadásában a zománcművészet kiváló képviselőiként szólt az „aranyműves-régiségárus” testvérekről. Szakmai körökben általánosan elismert szakértői voltak a zománcművességnek. A budapesti Iparművészeti Múzeum mellett a bécsi császári kincstárban, a Schatzkammerben is megtalálhatók „Gebrüder Egger” alkotásai.

A kelyhet már megvásárlásakor kiemelten emlegették az egykori Egger-gyűjtemény anyagában. Az 1917. évi új szerzeményi kiállításban is hangsúlyos szerepet kapott. Ez a „külön kiállított zománcos rokokó aranykehely finoman cizellált részleteivel francia mester kezére vall” – írták róla. Az 1924-ben a múzeumban megnyílt Egger-szobáról szóló tudósítás ugyancsak külön kiemelte a remekművek közt ezt a zománccal gazdagon díszített kelyhet, mely az intézmény 100. évfordulója alkalmából rendezett, az európai iparművészet remekeit felsorakoztató tárlaton is helyet kapott. A katalógus rendkívüli alkotásként említette.

A kehely közeli analóg darabja a múzeumi gyűjteményben egy Egger Dávidnak tulajdonított, szintén csavarozással összeállított szenteltvíztartó, melynek szerelvényeit - a kehely talpához hasonlóan - leemelhető hátlemez takarja.

A historizmus korában nem elítélendő, igen általános gyakorlat volt a korábbi tárgyak elemeinek a múlt szellemében új tárggyá történő kompilálása. A kehely esetében azonban inkább a szakmáját kiválóan ismerő, remek stílusérzékű ötvös bravúrmunkájáról, egységes alkotásáról lehet szó.

Pandur Ildikó