Toroczkai Wigand Ede

Építész, iparművész. Elő-és családneve is számos formában – Thoroczkai, Thoroczkay, Vigand, Wiegand – szerepel a forrásokban.
Pesten született, 1880-tól díszítőfestészetet tanult. Pályáját kiemelkedő építészek – Schickedanz Albert (1846–1915), Steindl Imre (1839–1902) – mellett kezdte, többek között az Országház munkálataiban is részt vett.
Első bútorterveit 1899-ből ismerjük, ezek egy része a francia–belga art nouveau hatását mutatja, de már ekkor erős hatást gyakorolt művészetére Charles Rennie Mackintosh – sajátos, a magyar népi bútorformákra épülő deszkastílusának egyik forrása is a skót iparművész-építész tevékenysége volt. A bécsi szecesszió hatása is feltűnt egyes bútorformáin.
Néprajzi gyűjtőutakon bejárta az országot: Göcsej, Somogy, Mezőkövesd, az Alföld, Kalotaszeg, Székelyföld művészetét személyesen kutatta. A korszak szinte minden jelentős hazai és nemzetközi kiállításán részt vett (1900, Párizs – ezüstérem; 1902, Torinó – aranyérem; 1904, St. Louis – ezüstérem), sikerrel szerepelt az Iparművészeti Társulat pályázatain.
Műveit a külföldi szaklapok is rendszeresen közölték – a korszak nemzet közileg talán legismertebb magyar bútortervezője volt. Szoros kapcsolat fűzte a Gödöllői Művésztelep alkotóihoz és a kortárs finn művészekhez. 1907 és 1914 között Marosvásárhelyen élt, 1912-ben észak-és kelet-európai tanulmányutat tett. 1918–1919-ben, majd 1922-től tanított az Iparművészeti Iskolában, részt vett a Műemlékek Országos Bizottságának munkájában is. Jelentős továbbá könyvművészeti munkássága, mely belsőépítészeti tevékenységéhez is kapcsolódott, mint például az 1916-ban megjelent Hímes udvar vagy az 1936-os Architectúra című kötete. Budapest második világháborús ostroma idején halt meg.
Művészetét meghatározták a népművészeti kutatások eredményei, a népi építészeti és bútorformák, díszítőmotívumok, -technikák, a népi hit-és mondavilág, mindezt azonban a szecesszió nemzetközi áramlatainak ismeretével ötvözte, hozta összhangba.