Zsolnay-gyár, Pécs

Zsolnay Miklós (1800–1880) pécsi kereskedő 1853-ban kőedény manufaktúrát alapított Pécsett, a város szélén fekvő földbirtokán, azzal a szándékkal, hogy legidősebb fiának, Ignácnak a boldogulását elősegítse. Zsolnay Ignác (1826–1880) közönséges fazekasárut, keménycserép háztartási edényeket, épületdíszítő terrakottákat és mázas vízvezetékcsöveket állított elő. 1863-ban csak Ignác öccsének – Zsolnay Vilmosnak a közbelépése mentette meg a veszteségesen működő manufaktúrát a csődeljárástól. Zsolnay Vilmos (1828–1900) apjához hasonlóan kereskedő volt – vállalkozó kedvvel és kiváló üzleti érzékkel megáldva –, aki hamar felismerte a kis üzemben rejlő lehetőségeket.

1865-től Zsolnay Vilmos lett a manufaktúra egyedüli tulajdonosa. Megkezdte a környékbeli bányákban található nyersanyag vizsgálatát – a próbaégetések eredményeit következetesen feljegyezte azzal a céllal, hogy feltérképezze, hol található megfelelő alapanyag a jó minőségű termelés megvalósításához, majd megszerezte a kívánatosnak talált nyersanyaglelőhelyek kitermelés- vagy tulajdonjogát.

1868-ban Zsolnay Vilmos a városi cégbíróságnál „Első Pécsi Cement, Chamott és Tűálló-agyagárúk Gyára” néven jegyeztette be üzemét, vagyis ekkor minősül át gyárrá a vállalkozás. A kezdeti években Zsolnay Vilmos német területről hívott szakmai igazgatókat a gyár élére, 1872-től azonban maga vette kézbe az irányítást.

1873-ban Zsolnay Vilmos a gyára termékeivel szerepelt a bécsi világkiállításon, ahol elismerő oklevélben részesült, valamint elnyerte a Ferenc József-rend III. fokozatát. Az itt elért sikerek Zsolnay Vilmost arra ösztönözték, hogy a termelésben mind nagyobb hangsúlyt fektessen a díszművek gyártására. Ettől kezdve a Zsolnay gyár rendszeresen részt vett külföldi reprezentatív tárlatokon, valamint a hazai ipari ás kereskedelmi kiállításokon.

A következő években Vilmos gyermekei is bekapcsolódtak a gyárban folyó munkába. Teréz (1854–1944) és Júlia (1856–1950) a tervezésben vett részt. A legfiatalabb testvért, Miklóst (1857––1922) 16 éves korától apja a gyár kereskedelmi vezetésébe vonta be, értékesítéssel kapcsolatos teendőkkel (üzletkötéssel, kapcsolattartással) bízta meg.

Zsolnay Vilmos a gyár termékeinek kiváló minőségben és minél magasabb művészi színvonalon való előállításához állandóan kísérleteket folytatott, ezáltal új mázakat és anyagfajtákat dolgozott ki, illetve a már használatban lévőket tökéletesítette. 1874–1877 között fejlesztette ki a magas tűzön égetett, plasztikus színes kézifestéssel díszített porcelánfajanszot. Ezt a találmányt az 1878-as párizsi világkiállításon aranyéremmel díjazták, Zsolnay Vilmost pedig a francia becsületrenddel tűntették ki.

1876-ban kapcsolatba lépett Ernst Wahliss bécsi kereskedővel, akinek ettől kezdve rendszeresen szállított – luxuscikknek számító – értékes díszműárut. A historizmus jegyében született alkotásokra eklektikus sokféleség jellemző. Számos inspirációs forrásból merítkeztek: a magyar népművészet, ásatási kerámiák, ötvösművek vagy az orientalista művészet közel- és távol-keleti alkotásairól kölcsönzött motívumok egyaránt visszaköszönnek a pécsi gyár díszművein. A készítéstechnika és formaképzés szempontjából is gazdag változatosságban kínálta termékeit Zsolnay Vilmos gyára a finom úri közönség számára: a porcelánfajansz tárgyak mellett aranybrokát vagy vasalapon színes mázakkal festett, zsugormázas, áttört falú ékszer- vagy méhsejt-technikával készült darabok, valamint elefántcsont faragványokat idéző díszművek is szerepeltek a termékpalettán. Zsolnay Vilmos leányai, Teréz és Júlia mellett a gyár historizáló korszakának kiemelkedő tervezőművészei Klein Ármin és Kaldeway Kelemen.

Zsolnay Vilmos igyekezett „több lábon állni”, és a kerámiagyártás minden területén megfelelni a kor kívánalmainak. A díszművek gyártása gyárának csak egyik – reprezentatív – arca volt. Az 1880-as évek közepén üzemét először csőgyárral bővítette, majd kályhagyárat hozott létre.

1885-ben a gyár részt vett a Budapesten rendezett Általános Országos Kiállításon. Még ebben az évben megkezdődtek a kísérletek egy fagyálló, az időjárás viszontagságainak ellenálló épületkerámia megalkotására, melyet pirogránit néven 1893-tól mázatlan, sómázas és színes mázas változatban is előállítottak. Az igények kielégítésére pirogránitgyár létesült. Zsolnay épületkerámiát használtak fel a korszak számos nagyszabású építészeti beruházásán: a Schulek Frigyes tervei alapján újjáépített Mátyás-templom épületén, a Steindl Imre által tervezett Országház és az általa restaurált kassai dómon, a máriafalvi templom oltárához, szószékéhez és keresztelőmedencéjéhez, a Schickedanz Albert tervei alapján kivitelezett Műcsarnokhoz, Lechner Ödön magyaros ornamentikát hordozó épületeihez (Iparművészeti Múzeum, Magyar Földtani Intézet, Magyar Királyi Postatakarékpénztár). Az első megbízásokat számos megrendelés követte szerte az Osztrák-Magyar Monarchiában, reprezentatív köz- és magánépületek sora őrzi a Zsolnay gyár tevékenységének emlékeit.

Az 1891 és 1895 közötti évek Zsolnay Vilmos legismertebb találmányának – az eosinnak elnevezett redukciós fémlüszter bevonatnak – a kikísérletezésével, tökéletesítésével teltek. Zsolnay Vilmos 1891-ben lépett kapcsolatba a Budapesten redukciós kísérleteket folytató Wartha Vincével és Petrik Lajossal. Maga Wartha Vince tett említést[1] arról, hogy a kutatásai során több alkalommal megtekintette az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében az olaszországi Gubbió városában alkotó reneszánsz mester, Giorgio Andreoli (1465–1553) dísztálát (lásd. IMM, ltsz.: 4402), annak lüszteres bevonatát tanulmányozva. Az együttműködés eredményeképpen 1896-ban az Ezredéves Országos Kiállításon eosintárgyakból már egy reprezentatív kollekciót mutatott be a pécsi gyár, mellyel elnyerte a Ferenc József-rend II. fokozatát.

1897-től Zsolnay Vilmos fiát, Miklóst egyenrangú cégvezetőnek fogadta el. A következő években a gyár utat nyitott az új művészeti törekvéseknek – a szecesszió stílusirányzatának –, és ennek megfelelően új tervezőművészekkel léptek kapcsolatba. Olyan művészek terveztek díszműveket a gyárnak, mint Rippl-Rónai József, Apáti Abt Sándor, Darilek Henrik, Mack Lajos, Kapás Nagy Mihály, Nikelszky Géza. A szecesszió kibontakozását azonban Zsolnay Vilmos nem érhette meg, 1900. március 23-án tüdőgyulladásban meghalt, miközben gyára a párizsi világkiállításra készült.

Zsolnay Miklós egy sikeres és jól működő gyárat örökölt apjától. Ifjú korától részt vett az üzletvezetésben; szakmai gyakorlata és képességei érdemessé tették arra, hogy vezetése alatt a gyár második virágkorát élje. Az 1906-os a milánói világkiállításon a gyár a magyar pavilonban elhelyezett, Maróti Géza tervei alapján kivitelezett kacsás díszkúttal és építészeti kerámiákkal szerepelt. 1911-ben a torinói világkiállításon Nikelszky Géza népies dekorú csempeburkolatával mutatkozott be.

A termelés nem állt le az I. világháború alatt sem, bár a gyárnak komoly nehézségekkel kellett szembenéznie. A gondok próbára tették Zsolnay Miklós egészségét. 1917-től visszavonult, az üzemvezetés feladatkörét unokaöccse, Mattyasovszky-Zsolnay Tibor vette át; a gyártás folyamatát pedig Mattyasovszky-Zsolnay Zsolt vegyészmérnök és Sikorski-Zsolnay Miklós építészmérnök irányította. A Zsolnay gyár a család harmadik generációjának irányítása alatt folytatta tevékenységét.

[1] Zsolnay Vilmos emlékezete. Dr. Wartha Vince előadása az Orsz. Iparművészeti Múzeumban 1908. március 6-án. Magyar Iparművészet, 1908/2, 58.

szerző: Kálosi Ildikó