Színekre hangolva: kék tárgyak

Ahogy a zöld szín esetében, a kéknél is meghatározó a természethez való viszony, mégis talán erősebb az időben változó kulturális olvasatok ereje. Míg a Római Birodalom idején a kék a barbárok (a germánok és a kelták) színe volt, az európai középkorban felértékelődött a kék: fenséges és királyi színné vált. A tisztátalanság és a fenségesség (egyházi és világi) feszültsége örökké megmarad a kék mélyén. Míg Mária ultramarin köpenyével a kék átitatódik vallási szentséggel, addig például az indigó növényből nyert kéket még a kora újkorban is az „ördög festékének” tartották.

Egyrészt, a 18. században felszabaduló kék szín a 19. században már a nyugat-európai civilizáció kedvenc színe lett. Másrészt, a római rabszolgáktól kezdve a középkori jobbágyokon át egészen a 19–20. századi paraszti kultúráig a munkaruha szürke és kék színe a koszolható, tisztátalan réteget képviselte. A 20. század egyik legnagyobb „slágere”, a kék farmer, a blue jeans végül a munka színéből a divat részévé változtatta a kéket, amelynek divattörténeti kalandja ekkor már az arisztokrácia köreit is elérte, s amely ekkor már az egyenruhák alapkarakterét is meghatározta.

A kék ellentétekkel átitatott európai kultúrtörténetét viszont jóval megelőzte a közel- és távol-keleti kultúra kék szín iránti vonzalma, amely a porcelánok és metszetek, a keleti kultúra iránti műgyűjtői szenvedéllyel Európában is meghonosodott. Keleti hatás, zsidó és keresztény kultúra, uralkodói fenség és hétköznapi öltözködés, textilfestés és kerámiamáz-kultúra az, amelyek egyaránt meghatározzák a kék ultramarin, kobaltos, encián, égkék és türkiz világát.

Ma a kék Európa színe, amelybe a keleti hatás éppúgy beletartozik, mint a boldogság és a Twitter kék madara, vagy az Avatar című Oscar-díjas film kék lényei. A kékben rejlő természeti és kulturális, szent és profán dimenziók együttesen adják ki azt a palettát, amelyből az ipar- és kultúrtörténet tárgyai is merítenek.

szerző: Frazon Zsófia, etnográfus (Néprajzi Múzeum)