Kanapé (ülőgarnitúra része)

A kanapéból és kilenc támlásszékekből (ltsz. 24507.a-i) álló ülőgarnitúra a kárpitvarrásos barokk bútorok egyik reprezentatív példája. Az esztergályozott lábakon álló ülőbútorok hímzett kárpitjának mintája egymásba kapcsolódó nagyleveles indákból áll, egyes széktámlákat chinoiserie jelenetet ábrázoló kárpittal vontak be.

A 17. századtól a 19. századig magyarországi inventáriumokban és egyéb leírásokban gyakran olvashatunk gros et petit point technikával, kis és nagy lapos öltéssel hímzett fal- és bútorkárpitokról, amelyeket Európa-szerte ismert, főleg németalföldi metszetek és minták után készítettek főúri udvarokban és köznemesi kúriákban. Hédervári Katalin ingóságai között, 1681-ben „három darab selye székre való matéria szőrbül” és „négy darab szőrrel varrott kárpit selye szék” volt. A hímzést varrásnak nevezték. Teleki Józsefné, Árva Bethlen Kata (1700-1759) fogarasi udvarában varróinasokat tartott, akik gyapjúval, „székvarró bécsi szőrrel” dolgoztak. Fonalas munkáiról szólva, írásában megemlíti: Az én kerczesorai székeim (…) hatféle színnel vagynak [varrva], testszinnel, zölddel, karmasinszínnel, ékszínkékkel, narancsszínnel, hamuszínnel (…) én nekem sehol faszékeim nincsenek, mivel mind posztós, varratos székeim vannak.

Nem véletlen, hogy egész Európában point de Hongrie (magyar öltés) névvel illetik azt a kárpitvarrást, amelyet színes fonállal, zegzug vonalakkal díszítenek, amelyet úgy kapnak, hogy a lapos öltést mindig az előző közepéből indítják. Ezt az egyszerűbb, geometrikus formát később felváltják a lombdíszes, majd jelenetes, kézzel hímzett kárpitok, ilyen a bemutatott bútoregyüttes is, vagy hasonlóak II. Rákóczi Ferenc, a nagy fejedelem regéci ülőbútorai (a Magyar Nemzeti Múzeumban), továbbá a Desewffy-gyűjtemény Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc alakjával díszített két hátasszéke és magyar címeres kanapéja. Eszterházán, Fényes Miklós udvarában David Teniers képeinek és metszeteinek ismeretében fogantak azok a hasonló technikával készült garnitúrák, amelyek ülőlapjain és főleg háttámláin flamand parasztjelenetekkel találkozunk. Ezek a zsánerképek, kínaizáló (chinoiserie) jelenetekkel kiegészülve a bemutatott garnitúrán is megjelennek.

Az ülőgarnitúra 1940-ben Delmár Emil (1876–1959) letétjeként került az Iparművészeti Múzeumba, majd az intézmény 1987-ben vásárolta meg az együttest a neves műgyűjtő örököseitől.